A Financial Times kolumnistája, Francesco Guerrera távol-keleti beszélgetései alapján, amelyeket bankárokkal és más válogatott előkelőségekkel folytatott, már kezdi megkérdőjelezni, hogy megtörtént -e a pénzügyi válság.

 

„Elég biztos vagyok benne, hogy a Lehman Brothers összeomlása, az AIG majdnem tönkremenetele, a Citigruop és a Morgan Stanley, valamint a Goldman Sachs haláltánca biztos nem csak a képzeletem szüleménye” – írja Francesco Guerrera. „Ám miután meghallottam a nagy európai és Wall Street-i cégek regionális vezéreit, ahogy a gyorsan növekvő gazdaságok erényeit magasztalják, szórják a kliséiket arról, hogy a “világ keletre megy”, azon csodálkozom, hogy milyen rövid az emlékezete ezeknek a pénzügyi varázslóknak. A Hong Kong csodálatos kikötőjére néző üveg felhőkarcolók irodáiban folytatott beszélgetések semmi másról nem szóltak, mint azokról a busás fizetési csomagokról, amiket a cégeket mozgató sztárbankárok kaptak. Azon a héten, amikor Kenneth Feinberg a Wall Street bankárainak kompenzációs juttatásait kezdte visszamenőlegesen vizsgálni, Ázsia pénzügyi titánjai nem győznek arról sztorizni, hogy mekkora bónuszokat fizetnek az új munkatársaknak. Néhányan még arról is meg vannak győződve, hogy a szektor csodálatra méltó önmérsékletről tesz tanúbizonyságot azzal, hogy a “garantált bónuszokat” csak egy évig fizetik, szemben a válság előtti két vagy három évvel. Az ázsiai bőség és a törvényhozók által prédikált korlátozások közti szakadék részben magyarázható a régió és a válság középpontja közti fizikai távolsággal. Ahogy régi kínai mondás tartja: a hegyek nagyok és a császár távol van. Az egymástól eltérő hozzáállást az a tény is magyarázza persze, hogy Ázsia kisebb szerepet játszott a pénzügyi összeomlásban, és növekedési kilátásai messze meghaladják a régi világét. Ám a tekintélyes fizetési csekkek és az agresszív díjazások visszatérte is tünetei annak az általánosan elterjedt rossz közérzetnek, amely a saját hibáiból makacsul tanulni képtelen pénzügyi szektort körülveszi. A zűrzavar során, majd utána is a Wall Street óriásai egyöntetűen kijelentették, hogy a válság véget vetett egy sor rossz szokásnak. Így biztosítottak bennünket, hogy nem lesz gyakorlat a gazdaságtalan kölcsönzés, túlméretezett fizetési csomagok, és az állandó verseny a még kisebb szabályozásért. Az ígéret olyan őszinte volt, hogy még külön zsargonja is lett. A Wall Street mantráiban 2007 és a 2008 nyomasztó eseményeire nem egy ciklikus hullámvölgyként tekintettek, hanem a bankok működésének alapvető újraindításaként. Ma ezek a szavak szomorúan hamisan csengenek” – írja Guerrera.

 

 Ázsia bérinflációja csak egy példa a szektor lassú, de biztos visszatérése a régi gyakorlathoz. Amerikai és európai bankárok üdvözlik a buborék-korszak olyan termékeinek visszatértét, mint például a gyenge ígérvényű tőkeáttételes kölcsönökét. A legaggasztóbb azonban az, hogy a fegyelmezett gazdálkodású bankok kerülnek nehéz helyzetbe, hiszen nekik is lépést kell tartani versenytársaikkal. A bikapiacok és a növekvő profitétvágy miatt a befektetők egyre nagyobb nyomás alá helyezik a vezérigazgatókat, hogy ők is kövessék vetélytársaikat, és vállaljanak több kockázatot. A közelgő tőkemegfelelési szabályok, a törvényi változtatások mérséklik, de nem oldják meg a problémát, azok ugyanis kívül esnek a szabályozás területén. A kormányok és az “őrkutyák”, még a mostani intervencionista magatartásuk ellenére sem tudják megmondani a bankoknak hogyan kölcsönözzék ki forrásaikat vagy toborozzák munkatársaikat. Ezekben az ügyekben a pénzügyi szolgáltatók és befektetőik magukra vannak utalva. Ha a pénzügyi szektor vissza akarja szerezni a válság idején elvesztett a közbizalmat, olyan hőstettet kellene felmutatnia, amit korábban elég ritkán sikerült: önkorlátozást tanúsítva lemondani némi profitról.

 2010.március 29.

Forrás: ingatlan.net/magazin/2010/03/a-financial-times-szerint-nem-is-volt-penzugyi-valsag/